Kerékpáros Petõfi Emléktúra Erdélyben.
A Fehéregyháza határában levõ Petõfi emlékhelyen történt 1993-as látogatást követõen fészkelte be magát a gondolat: milyen remek dolog lenne egyszer kerékpárral eljutni idáig. MEZÕBERÉNYBÕL, ahonnan 1849-ben Orlai családjánál vendégeskedõ Petõfi is elindult azt az utat bejárni, ami a címben megjelölt helyig, élete utolsó állomásáig vezetett.
Akkor még az odáig húzódó sokszáz kilométer iszonyúan messzinek tûnt. Jónéhány évnek és több hosszú, közös kerékpártúrának kellett ahhoz eltelnie, hogy családomnak és késõbbi utitársaimnak elõhozakodjam a tervvel. A közelgõ 150 éves évforduló elõtt pedig, amely olyan páratlan és vissza nem térõ lehetõséget teremtett, amelyet nem lehetett kihagyni, Rédai Sándor biztatása adott újabb lendületet a megvalósulásnak.
Elkezdõdött a felkészülés. Elõbb könyvek és egy ügyes kis számítógépes program segítségével gondolatban, majd ezév májusában gépkocsival is bejártuk az útvonalat, ismerkedve a körülményekkel, fõként a tereppel. E látogatás késõbb hasznosnak bizonyult, mert a hazai viszonyokhoz szokott alföldi kerékpárosnak Erdély bizony egy más világ…
Július 22-én még alig világosodik, amikor a Körös-hídnál levõ emlékmû megkoszorúzása és rövid megemlékezés után a hozzátartozók és barátok búcsút intenek a gáton Békés felé távolodó 16 fõbõl álló csapatunknak.
Általában az elsõ néhány kilométeren szoktak lehullani azok az alkatrészek, amelyeket a mindenre kiterjedõ felkészülés során figyelmen kívül hagyunk. Ez a dobozi elágazásig be is következik. Itt találkozunk a festõi rendetletlenségben bedobált csomagjainkat és egyéb felszerelésünket szállító kisérõkocsinkkal, majd a határig zavartalanul haladunk. Elõzetesen bejelentkeztünk, mindkét oldalán simán átjutva hamarosan befutunk Szalontára. Pótlólagos pénzváltás és indulunk. Délután Biharpoklos közelében elérjük azt a kitartó hétszázalékos emelkedõt, amelyet az Erdélyt járó kerékpárosok „hosszú halálként” emlegetnek. A hét km hosszú kapaszkodó felénél elered az esõ is. Felérve a tetõre öszevárjuk egymást. Egy kissé kapatos úr, látva ázott csapatunkat, pálinkával kínál. A benzinre emlékeztetõ színû folyadéknak nincs nagy sikere, de a gesztust értékeljük. Néhány kilométernyire Belényes után megtaláljuk kiszemelt szállásunkat. A Körös-part bokrai között gombamód szaporodnak sátraink. Vacsora, fürdés a gyorsfolyású friss vízben, majd a 140 km megtétele után hamarosan egyenletes horkolás szinesíti a tücskök ciripelését.
Másnap felfrissülve, többnyire lejtõben átsuhanunk néhány falun. Egyre közelebb kerülnek az egymást sûrûn követõ hegyvonulatok. Egy használaton kivüli rézbánya mellett elhaladva Diófáson megállunk egy utolsót lazítani a Virtop-hágó elõtt. Ahogy elmaradnak az utolsó házak, egy közlekedési tábla kiméletlenül az arcunkba vágja a valóságot: tizenegy százalékos emelkedõ következik. Nincs kiírva, de tudjuk, jó 16 km-en át. Feszülõ lánccal és izmokkal felváltva tekerünk és toljuk. Bõ négy órán keresztül rágjuk át magunkat a szerpentinen. A tûzõ napon nemcsak a fejünk, kisérõkocsink hûtõvize is forr. A tetõre egyszerre érünk fel a zivatarral. Ellenben a kilátás csodálatos. Lehet is az, hisz 1160 m magasan vagyunk. Lejjebb ereszkedve száraz az út. Ki lehet engedni, így zúgunk be a Mócföldre és a kora délután már szállásunkon a felsõgirdai kempingben talál az Aranyos partján. Meredek hegyoldalak által határolt fürdõszobánk csodálatos. Kár, hogy tele van üvegcseréppel. Az egyik nyomát hazáig viselem. Elalvás elõtt még van erõnk egy sétára. Aznap 62 kilométert haladtunk elõre.
Reggel korán indulunk. Az Aranyos folyó sebes sodrát követve egész nap lefelé gurulunk, a fõszerep ma a fékeké. Rengeteg a látnivaló, vigyáznunk kell. Hol egy merész sziklaalakzat, hol egy függõhíd, hol az egyre szélesedõ folyó vadregényes kanyarulatai vonják el figyelmünket. Sûrûn megállunk, hogy bámészkodhassunk és a féket markolászó ujjainkat is ki kell lazítanunk idõnként. Egyre másra maradnak el el mellettünk a kõalapra helyezett faházak.Tovább fokozzuk a tempót, már csak Topánfalván a piac és Felsõsszolcsva után a vízesés kedvéért állunk meg. Letelepszünk az asztalokhoz, ebéd közben gyönyörködünk az Aranyosba számtalan ágon ömlõ zuhatagban.Senki sem törõdik a frissen festett padokkal, így az utat a társaság egy része piros-fehér csíkos szerelésben folytatja.
Borrév elõtt két kerékpár összeakad, elkönyvelhetjük az elsõ, s mint késõbb kiderül az utolsó szerencsés bukást. Kitérõt teszünk, pár kilométert haladva a Torockó-patak mentén megtaláljuk kiszemelt táborhelyünket. Javában készülünk a vacsorához, mikor a patakon átkel egy tehén, nyomában másik harminccal. Kerülve a pánikhangulatot a sátrak között terelgetjük õket kifelé. Veszteséglistára mindössze egy kenyér kerül. A kis közjáték és a megtett 106 km után más esemény nem történik.
A következõ nap a gödröktõl sûrûn tarkított úton felkapaszkodunk Torockóra. Az 1128 m magas Székelykõ hatalmas sziklabércei alatt meghúzódó falu hajdan vasmûvességérõl volt híres. Betérünk a múzeumba, melynek öt termében a vasbányászat és feldolgozás mestermunkái, az egyedi, nemrég még élõ népviselet szép darabjai mellett örömmel fedezzük fel Winter Erzsi fotóit. A faluból kifelé tartva végigsétálunk a Felsõ Piacsor 1870 után épült házai között. Az utcára nézõ egységes homlokzatokról és pinceajtókról sûrûn téved a tekintetünk a Székelykõ teraszos ,sziklás monumentális tömbjére. Rövidesen megszületik a hegy késõbbi megmászását célzó utiterv is.
Haladásunkat az egymás után bekövetkezõ defektek lelassítják, de ebéd után (helyett) beérünk Tordára. Felkeressük az ótordai református paplakot, ahol 1849. július 21-én Miklós Miklós lelkész gondjaira bízva, Petõfi hátrahagyta feleségét és kisfiát. Családját itt látta utoljára. Túránk a városban érinti elõször a költõ által bejárt utat és az elsõ nagy meglepetés is itt ér bennünket. Hatalmas Petõfi ünnepség kellõs közepén találjuk magunkat. A méltató beszédekbõl többször is kicsendül Mezõberény neve. Mitagadás jól esik ezt itt hallani. Amikor megtudják honnan érkeztünk, a tordaiak nem akarnak elengedni bennünket. Végül egy állófogadáson kötünk ki.
Jól benne vagyunk a délutánban, amikor tovább indulhatunk. A tordai színház hûvös elõcsarnoka, az ünnepi hangulat után az erõs emelkedõ, a tûzõ naptól forró aszfalt már nem esik olyan jól, de estig felérünk következõ szállásunkra, az Erdélyi Kárpát Egyesület Szinden levõ turistaházába, ahol már várnak ránk.
Az otthonosan berendezett házban eltöltött éjszaka után az ötödik nap gyalogtúrával indul a Tordai-hasadékban. Vendéglátónk az EKE kolozsvári osztálya részérõl Magyarosi Margit aki egyben túravezetõnk is. Vele járjuk be a hasadékot elõször fenn, majd a szédítõ magasságból – többnyire nadrágféken – aláereszkedünk a szurdokba. A Hesdát-patakot követve három kilométeren keresztül csodáljuk a merész ormokat, a 200 m magas áthajló sziklafalakat. A 350 km kerékpározás után a félnapos gyalogtúra kimondottan jól esik mindannyiunknak.
Délután ismét nyeregben vagyunk és bár csak 31 km a hátralevõ, a Kolozsvár elõtti két hatalmas domb nemcsak bennünket kényszerít leszállásra, a buszok, kamionok is csak araszolnak rajta, bõven beterítve bennünket sûrû kékes füstjükkel. Erdõfeleknél elérjük a második domb tetejét, óvatosan átjutunk a „halálkanyarnak” elnevezett szerpentinen. Az erõs lejtõben, nyomunkban egy felhõszakadással, percek alatt elérjük a Szamos parti városban szállásunkat, a Református Teológia épületét. Az esti városnézés közben a Házsongárdi temetõ közelében megtaláljuk a volt Biassini fogadót, ahol Petõfi 1847 októberében megszállt. A házon emelet magasságban látható az emléktábla is.
Másnap korán indulunk. A hatodik az utolsó nap, amelyen 100 km fölötti távolság vár ránk. A várost zárt csoportban elhagyva rögtön kellemetlen, húzós emelkedõ fogad, az ezt követõ emelkedõ-lejtõsorozaton viszont hosszú idõn keresztül tartjuk a 30 km körüli tempót. Ritkábban állunk meg, de hosszabb idóre. Ilyen a mócsi piac, ahol többek között ízletes házi készítésû sajthoz jutunk. Alaposan fel kell töltsük ki-ki ürülõ szervezetünket, mert a falu után a döglesztõ melegben újabb tíz százalékos emelkedõ jön, amolyan kis „rövid halál”, amelybõl még lesz részünk a nap folyamán bõven.
A Mezõségben járunk. Mezõkirályfalva után az út minõsége drasztikusan leromlik. Jó tíz kilométeren keresztül kocogó fogakkal kerülgetjük a krátereket. Egy ízben le is kell szállnunk, mert az út felét egy felhõszakadás lemosta a mélybe. Mezõfele községben ránk szakad az ég, ámbár szerencsénk van. Egy használaton kívüli üzlethelységbe menekülünk kerékpárostól. Mint már eddig többször, a helybeliek itt is érdeklõdnek: van-e szállásunk? Marasztalnak, mégis mennünk kell. Az esõ végét ki sem várva haragos, sötét fellegek alatt tesszük meg az utolsó 14 kilométert. Alig látni. A látvány félelmetes, mégis lenyûgözõ. Ilyen körülmények között legjobbkor jön egy defekt, ami nekem jut osztályrészemül. Gyakori megállások közepette, félig lapos gumival, de beérünk Marosvásárhelyre. Az éjszakát a Szabadi úti református parókia épülõ ifjusági otthonában töltjük. Itt az EKE marosszéki osztályának képviseletében a Kerekes házaspár, Ibolya és Péter fogadják szétázott csoportunkat. Egyáltalán nem vagyunk letörve. A ma megtett 108-cal megvan az ötszázadik kilométer!
Az esõ miatt elmaradt városnézéssel indul a hetedik nap. Marosvásárhely nevezetességeit Kerekes Ibolya mutatja be dióhéjban. A Vár, a Bólyai Líceum, a Teleki Téka, a Kultúrpalota, a Rózsák-tere megtekintése során érintjük a Görög-házat is. Petõfi Bereckrõl jövet, ahol megtalálta Bem tábornokot itt szállt meg 1849.július 29-én. Vásárhelyen kapta vissza õrnagyi rangját, innen indul Fehéregyháza felé. Az emléktábla itt is emeletnyi magasságban van, mint megtudjuk az „ártó kezektõl” védve.
Búcsút véve kalauzunktól az irányt Szováta felé vesszük. A várost szorosan egymáshoz zárkózva hagyjuk el, hátulról a Latvia fedez. Erre a hadrendre az autósok mentalitása kényszerít rá, akik az irányjelzést mellõzve habozás nélkül közénk vágva teszik próbára reflexeinket.
Letérünk a fõútról. A csendesedõ forgalomban sorra maradnak el a kis falvak. Harminc kilométer után Gyulakután pihenõt tartunk. Itt már csak magyar szót hallani. További utunk során egyre-másra tûnnek fel a vastag fallal kerített erõdtemplomok, díszesen faragott kapuk jelzik, hogy Székelyföldön járunk. Makfalván ismerõs autós, Csávás Pista bukkan fel az otthonról küldött „utánpótlással”. A továbbiakban õt követjük. Kibéden a pihenõben beinvitálnak az egyik udvarba, finom juhsajttal, gyümölccsel kínálják fáradó csapatunkat. Ránkcsodálkoznak. – Magyarból jöttek? Édes Istenem, olyan messzirõl!
Szovátán Pistát követve keressük szállásunkat. Valami nincs rendjén, lassan fél órája húzunk felfelé egy hegyoldalban, elõbb az aszfaltút marad el, majd a makadám, a végén turistaösvényen döcögve szállásunk, egy takaros fahár elõtt kötünk ki a hegy tetején. A morózus társaság a hágót emlegeti, arról legalább tudtuk mit tartogat. Pillanatok alatt lemondunk az aznapra tervezett fürdésrõl a most már mélyen alattunk levõ Medve-tóban, marad a tartalék program, a sörözés. A környezõ fenyves tiszta levegõje, a csend, pihentetõ álmot hoz. Néhányan a szabadban és az erkélyeken alszanak. Mai teljesítményünk 71 km.
A nyolcadik napot az elmaradt fürdéssel indítjuk. Egyesek nem tudják kivárni a megbeszélt indítást, legurulnak a tóhoz. Türelmetlenségre ráfizetnek, mivel elvétik az utat. Mialatt mi a tömény sós vízben lebegünk, egy álló órán át kóvályognak a fürdõhely kanyargós utcáin.. Az induláshoz zörgõs hangulatban érkeznek a többiek kaján vigyorgásától kisérve.
A nap többi része gazdag programot tartogat. Parajdon a sóbányában teszünk látogatást. Korondon sétálunk a szebbnél-szebb fazekasmunkákkal, fafaragásokkal, szõttesekkel zsúfolt, míves székelykapukkal övezett fõutcán. Legtöbben itt szerzik be az otthonra szánt ajándékokat. Kár, hogy az igazi értékek között egyre több bóvli bukkan fel. A települést elhagyva a forrásnál teletöltött mintegy 50 liternyi kannáink bekerülnek a Latviába, egész úton így oldjuk meg az egészséges ivóvízprogramunkat.
Egy hosszú meredek emelkedõn túljutva a Kalonda-tetõrõl száguldunk le Farkaslakára, Tamási Áron szülõfalujába. Az út mentén található síremlékének meglátogatása után felkeressük szülõházát. Az emlékházban az író legkisebb huga fogad. A 88 éves Erzsi néni korát meghazudtoló fürgeséggel vezet végig az író pályáját, életét bemutató tárlók között, melyek szép számban tartalmaznak korabeli kiadású könyveibõl is. A látott anyag, de fõként maga a tény, hogy mindezeket Tamási Áron testvére tárta elénk mindannyiunkra, fõként fiatalabbakra, mély hatást gyakorol.
Rövid pedálozás és utunk utolsó igazi emelkedõje után Szejkére érünk. A „legnagyobb székely”, Orbán Balázs dombtetõn levõ, kettõs kopjafával jelzett sírjához, Erdély más-más vidékérõl származó székelykapuk során át jutunk fel . Elidõzünk e csodálatos környezetben, majd a hátralevõ rövid utat követõen beérünk Székelyudvarhelyre. A Tamási Áron Kollégiumig 53 kilométert mutatnak óráink.
A kilencedik nap városnézéssel indul a hangulatos, színmagyar városban, majd nekivágunk az utolsó 50 kilométernyi szakasznak. A csapaton bizonyos fokú várakozás kezd úrrá lenni. A Küküllõ-völgyében szinte megállás nélkül tesszük meg a Székelykeresztúrig tartó távolságot. Megállunk a fõtéren levõ Petõfi szobornál, ezután átmegyünk a Gyárfás-kúriához, ahol a költõ az utolsó éjszakáját töltötte 1849. július 30-án. Az esti ünnepségre elõkészített udvarház kertjében látható a díszesen faragott oszlopokon nyugvó kis tetõ alatt Petõfi körtefájának csonkja, alatta Reményik Sándor soraival: „ Haldoklik az öreg tanú / Petõfi vén körtefája / Azt beszélik, õ látta volt / verset írni utoljára.”
A meghitt percek után indulunk. Már csak néhány kilométerre vagyunk uticélunktól. Héjjasfalvát érintve rövidesen ismét megállunk Fehéregyháza elõtt az Ispán-kútnál levõ emlékmûnél. Rajta a felirat két nyelven hirdeti: „ Itt esett el 1849. július 31-én Petõfi Sándor forradalmár költõ, a népek szabadságának harcosa.”
Fehéregyházán elsõ utunk az emlékmúzeumhoz vezet. Az utcán friss festékszagot érezni, kaszálnak, söpörnek, gereblyéznek. Fehéregyháza készül az ünnepre. Az 1897-ben felavatott turulos emlékmû mellett leszállva a nyeregbõl, bár egy keveset még fogunk kerékpározni, utunkat befejezettnek nyilváníthatjuk, 680 kilométert megtéve kitûzött célunkat elértük, ennek dacára mégsincs hurrá hangulat, a történelmi környezetben inkább megilletõdöttek vagyunk.
A nap azonban még nem ér véget, alig csomagolunk ki az óvodában levõ szálláshelyünkön, máris ismét úton vagyunk a közeli Segesvár felé. Itt résztveszünk a várban levõ Petõfi szobornál kezdõdõ ünnepségen, melynek végén mi is elhelyezzük koszorúnkat és városnézésre indulunk az óváros prágai hangulatot idézõ ódon falai között. Ezt megelõzõen még a kolozsvári rádió riportere faggatja ki a társaságot az út részleteirõl.
Az utolsó napot teljes egészében az ünnepség tölti ki, amely ökumenikus istentisztelettel kezdõdik. Utána a hatalmas tömeg, melynek a fele sem fért el a templomban három fúvószenekar kiséretében felvonul a múzeumkertbe. Az út mellet leállított jármûvek azt sejtetik, odafönn is rengetegen lehetnek. Útközben nem gyõzünk eleget tenni a felénk megnyilvánuló érdeklõdésnek. Kezdünk elterjedni a köztudatban. Nagy keletje van a magunkkal vitt, túránk emblémájával ellátott kis nemzetiszín zászlócskáknak és az öntapadó cimkéknek. Felérve egyesül a két tömeg. Egyenpólós csapatunk szétszóródik. A koszorúval a kezemben másodmagammal szorongok az embergyûrûben, fogalmam nincs, hogy jutok az emlékmûhöz. Egymást követik a megemlékezések. A kormányokat, minisztériumokat, szövetségeket és más szervezeteket képviselõ szónokok az ünnephez méltó módon értékelik, Petõfi szellemiségét, mit adott a magyar és a világtörténelemnek, mit jelentett kora és mit jelent a ma emberének. Ez utóbbira az ünnepség résztvevõi puszta jelenlétükkel adták meg a választ. Az ezt követõ koszorúzáson az ünneplõk véget érni nem akaró sorokban helyezik el koszorúikat, virágcsokraikat. Erdély minden részérõl, Magyarorországról – Zalaegerszegtõl Nyíregyházáig – érkeztek küldöttségek, de voltak Svédországból is, Ausztráliából üdvözlõ távirat érkezett. Az obeliszk talapzatát teljesen elborító virágözönben mi is elhelyezzük koszorúnkat.
Már vannak ismerõseink is. A tömegben felfedezzük a Kerekes házaspárt, akik egy másik úton kerékpárral jöttek utánunk és a tordai vendéglátóinkat.
Az emlékmúzeum átadását megelõzõen kerül sor a Kiskunfélegyháza által ajándékozott Petõfi szobor felavatására, melynek elkészíttetéséhez, mint Petõfi emlékhely, városunk is hozzájárult, majd elhangzik a román a magyar és a székely himnusz. Ez utóbbi nem szerepel a hivatalos programban, de benne van a levegõben. Magyarországi magyarként páratlan ünnepség tanúi lehetünk és lehettünk már Tordán is. Mi is ünnepeltünk már parancsszóra, úgy is hogy tûrték, de ennek a belülrõl jövõ ünnepségnek különös jelentõsége van ott, ahol nem természetes dolog az, hogy valaki az anyanyelvén szólhat. Történik mindez úgy, hogy senki a nemzeti érzésében senkit meg nem sért! Ezek azok a dolgok amelyek mindanyiunkat megérintenek.
Este néhányan résztveszünk a koszorúzáson az Ispán kútnál. Az kétnapos ünnepségsorozatot a hagyományos Petõfi-bál zárja. Fáradtabbak vagyunk, mint kerékpározás közben bármikor, de néhényan azért késõig maradnak.
Reggel jön értünk otthonról egy másik mikrobusz. A kerékpárok berakodása közben megjelenik a Petõfi Kulturális Egyesület elnöke, az ünnepség fõ szervezõje Gábos Dezsõ bácsi, aki az utolsó napokban nem sokat aludhatott, most mégis mosolygósan búcsúztat Kerekesékkel együtt, akik szállásunkon töltötték az éjszakát.
Elindulunk. Nézve társaim arcát, látszik rajtuk, sajnálják hogy véget ért. Késõbb lapozgatva a marosvásárhelyiektõl ajándékba kapott könyvben , Tamási Áron szép mondatára bukkanok: „” Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne…”