15 éves a Természetjáró Szakosztály

Tizenöt éves a Természetjáró Szakosztály

Bármilyen mélyen ástunk le Mezõberény sportkrónikájának az évtizedek óta egymásra rakódott rétegeiben, nem bukkantunk olyan nyomokra, melyek arra utalnának, hogy településünkön valaha is létezett olyan tömörülés, amely a túrázást, a természetben ûzhetõ sportok valamelyikét választotta volna tevékenysége céljául. Ennél fogva úttörõ vállalkozás és sport történeti esemény volt, amikor néhány tanár, diák, dolgozó és nyugdíjas 1983-ban elhatározta - eleget téve az osztály, családi kirándulások nyomán fakadó, mindig is jelenlévõ igénynek - megalapítják a Mezõberényi Spartacus SE-n belül a Természetjáró Szakosztályt. Nagy elõdök, követendõ példakép nélkül, itt, 200 km-re a hegyektõl, a legalföldebb alföldön, ahol még a fák is messze esnek egymástól.

Az szakosztályvezetõ Molnár Jenõ, helyettese Schäfer Árpád, titkára pedig Szucharda Gyula lett. További vezetõségi tagok Borosné Veress Mária, Fábián László, Hathy Zsolt és Váradi Lászlóné voltak. Az igy felállt csapat elsõ lendületében rábírt néhány támogatót, hogy közremûködjön pár garnitúra sátor és hálózsák beszerzésében. Ezzel együtt a semmibõl indultak. Egy, a támogatás elosztását célzó elnökségi ülésen a legnépszerûbb sportág képviselõjétõl meg is kapták a " mondvacsinált szakosztály " jelzõt. Az övön aluli ütés ült, ám serkentõleg hatott. Tartást adott az amúgy lelkes gárdának. Noha az alapítók közül többen hamar kiváltak az idõközben örvendetesen gyarapodó csoportból, (érdemüket nem lehet elvitatni: az elsõ lépést õk tették meg), a zászlót a megmaradókkal együtt a második hullámban érkezõk vitték és viszik ma is tovább. A még ebben az évben csatlakozottak közül Búzáné Nagy Erzsébet, Szucharda Gyuláné és Váradi László az alapítástól folyamatosan a szakosztály tagjai. A következõ évben Hoffmann Ádám pártolt haza Csabáról, majd Beregi Endre érkezett. 1987-ben egy teljesítménytúrán felfedeztünk egy berényi fiút, Földi Mihályt. Egy másik berényi, Tóth Lajos Pestrõl csöppent közénk. 1988-ban belépett Bihari Annamária, késõbb magával hozta Jánost az öccsét, majd apránként a család még néhány tagját is. E felsorolás korántsem teljes, nem is lehet az, hiszen az évek során több mint 200-an voltak rövidebb-hosszabb ideig tagok, ám tény, hogy az említettek zöme késõbb a csapat húzóemberévé vált. Különféle helyekrõl, különféle indíttatású emberek jöttek közénk. Családok, egyének, volt sportolók, kezdõk, fiatalok, korosabbak vegyesen. Tervekkel, ötletekkel, elvárásokkal, de akadtak néhányan olyanok is, akik azért léptek be, mert ezt beírhatták az ezidõtájt "divatos" brigádnaplóba. Ezek a vadhajtások többnyire maguktól száradtak el, amikor az elsõ komolyabb megmozdulásra sor került. Ekkor volt elõször és utoljára száz fölött a létszámunk, amely egy természetes kiválasztódási folyamat eredményeképpen állt be a ma is közel állandó létszámra. Elsõ lépéseinket különféle túramozgalmak keretében tettük meg. A Szucharda Gyula által vezetett "Pilisi Parkerdõ Útjain" és a "Rákóczi-túrán" tett vándolásaink és sátorozásaink során egész tájegységeket jártunk be. Itt ismertük meg - és tanultuk meg tisztelni - egymást és a természetet. Itt formálódtak azok a soha le nem írt szabályok, melyek megtartását ma is alapvetõ követelménynek tartjuk. Itt váltunk alkalmi kirándulókból turistává. Elkezdtük az "Országos Kéktúra" teljesítését. Többen közülünk végigjárták (van aki többször is) a Nagy-Milictõl mára az Irottkõig tartó 1097 kilométeres, végig kék színnel jelzett, hazánk legszebb tájait érintõ turistaösvényt, de futotta erõnkbõl olyan kisebb, egy- egy tájegységet érintõ utakra is mint a "Bükkfennsík", a "Bükk-Mátra útjain",a "Dorogtól- Nógrádig" túrák. Az elsõ három év a teljesítménytúrák mellett ezek bejárásával telt el . Ösztönzõleg hatott vándorkedvünkre az akkori Városi Tanács által biztosított autóbusz. Ma is nosztalgiával gondolunk az évi 1800 km díjtalan utazási lehetõségre. Így nyílt alkalmunk nagyobb létszámú csoporttal, évente többször távolabbra, (esetleg külföldre is) utazni. A rendelkezésre álló buszkilométereket takarékosan beosztva sikerült Magyarországot keresztül-kasul bejárni.( Ez elsõsorban akkori szakosztályvezetõnk Molnár Jenõ érdeme volt. A csapat motorjaként õ szervezte és vezette túráink java részét.) Miután az ismertebb kirándulóhelyek kimerültek, sorra kerültek a kevésbé látogatott ám szintúgy értékes helyszinek. Szép lassan tapasztaltuk, hogy jobban érezzük magunkat az újonnan felfedezett, az idegenforgalom által nem favorizált, ezáltal kevésbé " lelakott " tájegységeken, mint a Zemplén, Dél-Zala stb... Ahol az anyagiak, egyéb felszines dolgok nem annyira játszottak szerepet, ahol az emberek közvetlenebbek, ahol " jó szóval " több mindent el lehet intézni. Táboraink központja így került ki a városból kisebb településekre, vagy az erdõbe, így helyezõdött át a hangsúly a városnézésekrõl a gyalogtúrákra. Ennek a sorozatnak elsõ eseménye a Mátrában az Ilona-völgyi sátortábor volt. A busz lerakott bennünket a vadonban, majd egy hét mulva értünk jött. Közben el voltunk. Túrák a Kékesre, meg mindenfelé. Fõztünk magunkra, az esti programról is gondoskodtunk. Távol a világ zajától nem hiányzott a rádió, a tévé, a napilapok az akkor még nem is annyira sokkoló híradásaikkal, de még kedvenc zenéinket is feledtetni tudták az erdõ hangjai. Hûtõszekrényként a patak szolgált, habár az ott tárolt élelmiszereinkre egyaránt jogot formáltak az erdõ vadjai és az épp arra járó vándortáboros diákok, azért jutott is, maradt is. Telkibánya, Pécs, Simonfa, Eger, Aggtelek, Sopron, Lipovce (Szlovákia), Erdély, Magas- Tátra, Valkonya, Szabolcs-Szatmár, Vasvár és ismét Telkibánya. Ahány helyszin, annyi élmény, rácsodálkozás, sztori. Valamennyi alkalmat adott az ország egy-egy tájegységének, az ott élõ emberek megismerésére. Ugyanakkor egymás megismerésére is. ( E túrák szervezését idõközben Váradi László és felesége vették át, 1996-tól pedig Puskel Julianna és Beregi Endre gondoskodik a programokról és azok hátterérõl.) Ezeken a túrákon formálódott az a mag, amely vezetõként, vagy résztvevõként azóta is a csapat hajtóereje. Ma már keményen fizetnünk kell az autóbuszos támogatottságért, ezért a minimális, évi egy alkalomra csökkentettük. Az ebbõl fakadó hiányérzetünket körültekintõen szervezett nyári táborral, valamint kisebb csoportok vonaton történõ utaztatásával, más szakosztályok által szervezett túrákon, rendezvényeken való részvétellel próbáljuk enyhíteni. Közben igyekeztünk nem elhanyagolni lakóhelyünk környékének egyre tágabb körben történõ felfedezését, megismerését, megismertetését. Kétségtelen, hogy ebben szerepet játszottak anyagi szempontok is, de aki már gyermekkorában sokat bóklászott a Körös part füzeseiben, a holtágak mentén, az késõbb szivesen kereste fel a Bányaréti Õstölgyest a Mályvádi erdõben, a Holt Sebes-Köröst Fokköznél, Fáspusztát, a Sebes-foki erdõt, Perest, vagy örömest mártózott meg Várhelynél a Sebes-Körösben. A felsorolt helyek mind Békés megyében találhatók, sokan mégsem ismerik, vagy nem a valós értékén kezelik, pedig gyalog, vagy kerékpárral, többnyire egynapos túra keretében elérhetõk. Hogy felfedezéseinket, élményeinket megosszuk, beindítottunk néhány túramozgalmat, helyi és országos érdeklõdésre számítva. Errõl késõbb még szó lesz, de most inkább próbáljuk megvilágítani, hogy a táborok, vándortúrák mellett hogyan hódított észrevétlenül egyre nagyobb teret a teljesítménytúrázás, vagy újabb nevén a sportturisztika. Íme:

Fõiskolásként Molnár Jenõ már részt vett néhány teljesítménytúrán. A megalakulásunkat követõ évben, egy napon azzal az indítvánnyal állt elõ, hogy induljunk el az egyiken, a Gerecse 50-esen. Néhányan furcsán néztünk rá: Ötven kilométert ? ....Gyalog ?! ....Mindenesetre tizenegyen nekivágtunk. Tapasztalatok, kellõ felkészülés hiányában - noha a Gerecse hegységen átvezetõ útvonal csodálatos - nem a legsimább vállalkozásnak indult , azonban átsegítettük egymást a kritikus pontokon és végül is az akarat - kipróbálni magunkat - a látvány segítségével végigvitt bennünket. A végére még maradt is annyi erõnk, hogy mulassunk egy keveset magunk és társaink pingvinre emlékeztetõ elesett mozgásán, szakadt benyomást keltõ külsején. Nagyszerû alkalmat nyújtott erre még az a körülmény is, hogy 49 km után egyre merevedõ végtagokkal közel 500 lépcsõfokon kellett leereszkedni, a Turul emlékmûtõl Tatabányára. Késõbb hazaútban a Déli pályaudvarra megérkezve ugyancsak mulatságos volt (a fél vonat utazóközönsége sorstársainkból állt össze ) a leszállás koreográfiája. A kalauz rá is kérdezett: Tessék mondani, honnan jön ez a sok mozgássérült fiatalember ? A teljesítés örömén túl , hogy - MEGCSINÁLTUK !! - mindnyájunkat megfogott valami. Ezen túrák eddig nem ismert hangulata. Az, hogy sokadmagammal kaptatok a hegyoldalban azonos cél felé. Van aki könnyed léptekkel elhúz mellettem az emelkedõn. Irigykedve nézem , ugyanakkor mások nálam is jobban be vannak ''horpadva'' - mégis jönnek. Ez átsegít. Ismeretlenek verõdnek egy csoportba. Ha valakinek valamire , szõlõcukorra, sebtapaszra, vízre, biztató szóra van szüksége, mindig akad aki tud segíteni. Beáll a hangulati váltás. Nem azt nézem, hogy még tíz, húsz, stb.. km van hátra, hanem, hogy csak ennyi. Innen már sima ügy. Ezek után nem volt kérdéses, hogy a következõ évi - idõközben a mûfaj kedvelõi körében fogalommá vált - Gerecsén újra ott leszünk. (Akkor még évente 3-4 teljesítménytúra volt országosan, szemben a mai 120 felettivel. ) Már voltak tapasztalataink, készültünk rá, ekkor még inkább lélekben, mint fizikailag. Bár ez sem ment könnyen, mégis többnyire lábfeltörés és vízhólyagok nélkül úsztuk meg. Egyre több hasonló túrán vettünk részt, azután megpróbálkoztunk hosszabb, nehezebb távokkal is. (Kinizsi 100). Ahogy nõttek a távolságok, emelkedtek a szintek egyre többen szembesültünk bizonyos makacs tényekkel, úgymint : le kellene fogyni, jó lenne abbahagyni a dohányzást, egyáltalán egészségesebben kellene étkezni, élni! Megtapasztaltuk azt is, hogy feladni legalább olyan nehéz, mint továbbmenni, vagy ha úgy érezzük, nincs több erõnk, még nagyon messze juthatunk, néha fejben hamarabb fárad el az ember. Többen elkezdtünk futni. A maratonok, félmaratonok, kisebb utcai futások hatására az eredmény szembetûnõ volt. Az emelkedõ tetején fél perc alatt helyreállt a keringés, a légzés. Persze ez utóbbiban szerepet játszott a friss hegyi levegõ is. A motor nem kalimpált hosszú percekig, mint azelõtt. De a kihívás is nõtt. Ha képletesen szólva feljutottunk egy "csúcsra" mindig új távlatok tárultak elénk. Egyre keményebb, extrémebb túrákat agyaltak ki a rendezõk. Röpködtek a számok - 110...130 km ! Hol húzódik a teljesíthetõség határa? Ezen sem volt sok idõnk gondolkodni. Amikor 1996-ban meghirdették az " Árpád vezér" 200-at, mindenki úgy vélte - ez marhaság. Nem teljesítik tizen sem ! Mégis ötvenegyen mentek végig rajta szintidõn belül !! Köztük nagy örömünkre, csapatunk egyik tagja Hoffmann Ádám is - 56 évesen. Utólag így kommentálta a szakosztály eddigi legnagyobb teljesítményét : "Nem úgy indultam neki , hogy ha törik-szakad teljesítenem kell. Megyek ameddig birom. Ha 110 km fölé jutok, már nem számít kudarcnak. 130 km-nél ki akartam szállni, de utitársaim nem engedték : - Mit akarsz, sokkal jobban nézel ki, mint mi ! Továbbmentünk. Így, egymást bátorítva elfogyott a hátralevõ 70 km is. " A csapat elért eredményei, az élménybeszámolók hatására egyre többen próbálkoztak meg ezzel a szakággal. Tinédzsernek sem igen mondható gyerekek és nyugdíjas korba lépõk között egyaránt "pusztított "ez a vírus. Olyanok fertõzõdtek meg, akik korábban mereven elutasították az ilyesminek még a gondolatát is. Miközben országosan többezerre nõtt, szakosztályunkban is megháromszorozódott a sportág szerelmeseinek száma. Ma évente 35 - 40-en gyakorolják több- kevesebb rendszerességgel. Bizonyos fokig a szakosztály arculatát is ez határozza meg. Jónéhányan túl vagyunk a századik teljesítménytúrán, de a most kezdõkre is érvényes, ha megkérdeznék tõlünk, mit keresünk hajnali kettõkor történetesen szakadó esõben az ismeretlen erdõ sötétjében egy szál zseblámpa fényénél, vagy mi az a meghatározhatatlan erõ, amely arra kényszerít, hogy újabb és újabb ismert, vagy ismeretlen távoknak vágjunk neki, nem biztos, hogy elfogadhatóan meg tudnánk magyarázni. Legfeljebb azt mondhatnánk, amivel az alpinisták szokták megkerülni a hasonló kérdéseket :MERT OTT VAN A HEGY ! Vagy valami más. Esetleg azt, hogy egyedülálló érzés a hegyek közt, az erdõben lenni, még akkor is, ha néha a stopperre kell pillantanunk. (Amúgy nincs az a kérlelhetetlen edzõ, aki nagyobb teljesítményt hozhatna ki, mint amire, mondjuk az utolsó vonat menetrendje serkent.) Vagy azt, hogy csodálatos dolog a fenyves tiszta levegõjét szívni, tûszõnyegén járni, csúcsról ámulni a messzeséget, a madarak röptét a fejünk felett. Végül is mit kaptunk ezektõl a kemény erõpróbáktól ? Nem többet, de nem is kevesebbet, mint amit a sport adhat. Edzettséget, ki(tartást), jó értelemben vett makacsságot, képességet másként értékelni a világot, bármely korban a mozgás örömét, egészséget.......életet. Valószínû, mi sem élünk majd száz évig, a különféle nyavalyák sem biztos, hogy elkerülnek, de talán az ESÉLYT megadtuk magunknak.

Elsõ eseménynaptáraink még elfértek egy A4-es oldalon és hosszú út vezetett a mai 12 oldalas füzet formátumig, de a Petõfi Emléktúra már az elsõ évi programunkban is szerepelt. Ez az esemény nagyszerû alkalmat kínált tisztelegni az 1948-as szabadságharc, valamint nagy költõnk emléke elõtt, kiemelve Petõfi és Mezõberény kapcsolatát. Azonkívül, hogy sok embert megmozgatott, ismertté tette a szakosztályt elõbb helyi, majd országos szinten. (Késõbb, 1991-ben a Természetbarát Szövetség kiemelt rangra emelte, vezetõi többször is résztvettek rajta.) 1986-ban Molnár Jenõ lemondott szakosztályvezetõi tisztérõl. Hozzávetõleg két évig a közösség választott vezetõ nélkül, a "boldog szervezetlenség" állapotában leledzett. Ennek ellenére mûködésünk folyamatos volt, programjaink bõvültek, szinesedtek. Ha szükségessé vált, az irányítási feladatokat Szucharda Gyula és Váradi László végezték. Ebben az évben szerveztük meg elsõ alföldi túraként a KÖRÖS Teljesítménytúrákat. Az ezt követõ két évben egyre több teljesítménytúrán voltunk jelen, bekapcsolódtunk az olimpiai ötpróbába, szaporodott az Országos Kéktúra teljesítõinek száma és ez az idõszak jelentette a kerékpáros túrázás kezdetét is. 1988-ban - megelégelve Szucharda Gyula bácsi zsörtölõdéseit - a szakosztály vezetõt választott Váradi László személyében, aki azóta is betölti ezt a sokrétû feladatot. A rákövetkezõ évben vettünk részt elõször külföldi teljesítménytúrán, nevezetesen Rozsnyó-Kassa között az Érchegységi százason. A 4000.-ik megszerzett pontjáért Szucharda Gyula megkapta az "Érdemes Természetjáró" fokozatot. 1989-ben ugyancsak õ dolgozta ki a Gyula környéki Mályvád 55 teljesítménytúrát, amelyet elõször a megyei Természetjáró Szövetség rendezett meg s aminek a Körösök Völgye TE a házigazdája napjainkig. Az ebben az évben még szép számmal mûködõ megyei szakosztályok versenyében a legtöbb túra teljesítésével az elõzõ évi második helyezés után az elsõ helyet szereztük meg. Az 1990-es esztendõ fontos változást hozott számunkra. A természetjárás sportosabb ágát mûvelõk igénye nyomán országos szakszövetségként megalakult a Magyar Sportturisztikai Szövetség, melynek közösségünk egyik alapító tagja lett, szakosztályvezetõnk pedig a keleti régiót képviselve az elnökség tagja. Belekóstoltunk tehát a sportdiplomáciába is. Az új távlatok lehetõvé tették, hogy sportturistáink ezévtõl kezdve céltudatosan kapcsolódjanak a különbözõ minõsítések megszerzéséért folyó küzdelemhez. A jobb eredmények elérését célozta az ekkorra már redszeressé váló utcai futóversenyeken való részvétel. Tóth Lajos és Földi Mihály neves hazai és külföldi maratoni versenyeken vett részt.( IBUSZ Maraton, Szegedi, Bécsi, Londoni Berlini Maraton stb.) Példájukat eleinte kisebb távokon, hamarosan többen átvették az ilyesmire amúgy is fogékony kompániából. Bihari János és nõvére Annamária (mûtéte után egy évvel) is feliratkozott a maratonfutók listájára. Az év minden szakában ûzhetõ futás ezért napjainkig megmaradt, sõt számos új követõre is talált a fiatalok és idõsebbek között egyaránt. Feltétlen említést érdemel az év rendhagyó nyári túrája. Az eddigi gyakorlattal szöges ellentétben minden tervezés, készülõdés mellõzésével utaztunk ki Szlovákiába. Rozsnyón leszállva a vonatról, a mellettünk álló szerelvény oldalán Dobsina feliratú tábla virított. Aznapi utitervünk kész is volt: felkerestük a híres jégbarlangot. Ez így ment egy hétig. Reggel sohasem tudtuk, este hol ütjük fel sátrainkat, térképet is a helyszinen szereztünk be, mégis egyik legjobban sikerült, emlékezetes túraként tartjuk számon a Szlovák Karszton esett kalandjainkat. A labdarúgók kiválásával 1991-ben hét szakosztályt tömörítve megalakult a Sportcsarnok DSE, így tevékenységünket ennek szineiben folytattuk tovább változatlan tartalommal. Megpróbálkoztunk néhány ízben a tájékozódási versenyzéssel is, de kellõ szabadidõ hiányában, reménytkeltõ kisérletek után ez az ágazat, noha nem tettünk le róla teljesen, mégsem igazán tudott gyökeret verni. Az év krónikájához tartozik még, hogy a VI.KÖRÖS Teljesítménytúránk elnyerte a legjobb rendezésért járó "Az Év Teljesítménytúrája " vándorserleget. Az alább következõ néhány bekezdés az ide vezetõ utat segít bemutatni.

Korábbi teljesítménytúránkon szerzett élményeink, valamint az akkor már ismertté vált és rendszeresen 100-150 fõt vonzó Petõfi Emléktúra kedvezõ visszhangja adta az alapötletet Molnár Jenõ és Szucharda Gyula számára, hogy elõálljanak egy, a Körösök völgyében létrehozandó teljesítménytúra rendezési tervével. Az elsõ hallásra eretneknek tûnõ gondolat, mely szerint síkvidéken indítsunk 50 kilométeres gyalogtúrát, támogatókra lelt a szakosztály tagjaiban. Így 1986-ban a sportág történetében elõször alföldi teljesítménytúra indult KÖRÖS 50 néven, 32 résztvevõvel. A viszonylag alacsony létszámot nem tekintettük sikernek , de kudarcnak sem. Elõzõleg az útvonalat bejárva tapasztaltuk, hogy kimerítõbb, mint például az 56 km-es "Mátrabérc ", ahol még 2900 méter szint is legyõzésre vár. A másutt bennünket ért jó-rossz tapasztalatok mellett ezt a tényt kiemelten szem elõtt tartottuk. A túra folyamán energiapótló, frissítõ ételeket, italokat biztosítottunk,díjaztuk a kiemelkedõ teljesítményeket, programfüzet is készült, ám ezeken felül a legfontosabb rendezési szempont a családias hangulat kialakítása lett, ami alkalmankként a szakosztály teljes tagságának munkát adott. Igyekezetünk lassan meghozta a gyümölcsét. 1991-tõl folyamatosan 200-at megközelítõ létszám volt jellemzõ az ekkor már 30 és 20 km-es távval bõvített KÖRÖS Teljesítménytúrákra. Az eddig eltelt tizenhárom év alatt összesen 1697-en próbáltak szerencsét, többnyire sikerrel. Egy-egy rendezés szinvonalas megvalósítása azon dolgok közé volt sorolható, melyek csoportunk más generációhoz tartozó tagjait összehozta. További eredménynek tartottuk, hogy bemutathattuk a Körösök vidékét és Mezõberényt, melynek neve idegenbeli szerepléseink nyomán sokak számára egyre ismertebben csengett. A rendszeresen visszatérõk számon tartották az egy év alatt végbement változásokat, ezért jó volt hallani városunk gyarapodását elismerõ szavaikat. Ténykedésünk eredményeit ilyen dolgokban mérhettük le elsõsorban, nem az anyagiakban. A KÖRÖS túrák sikere nyomán 1994-ben átvettük az egyre inkább gyengélkedõ megyei szövetségtõl a sorsára hagyott "Két keréken Békésben" kerékpáros jelvényszerzõ körtúra irányítását is. Új jelvényt terveztünk, új, részletesebb programfüzetet állítottunk össze, az útvonalat pedig behoztuk Mezõberénybe. Maga az elõkészítõ munka is élvezetes volt . Örömmel tapasztaltuk, hogy az önkormányzatokhoz, mûvelõdési központokhoz eljuttatott adatkérõ lapjaink túlnyomó része visszaérkezett, benne egyebek mellett számos olyan ismerettel, amelyeket csak a helyiek tudnak, így az eddiginél teljesebb programmal jöhettünk elõ. Túramozgalmunk a helyi és az országos média segítségével hamar ismertté vált, eddig közel 400- an jelezték részvételi szándékukat, hozzávetõleg 90 fõ be is járta a túra 432 km hosszú útvonalát. 1996-ban a Petõfi Sándor Mûvelõdési Központtal közösen millecentenáriumi túrasorozatot indítottunk "1100 Év Emlékei Békésben" címmel, szûkebb hazánk honfoglaláskori történelme bemutatásának szándékával, természetesen gyalogos és kerékpáros túrázási lehetõségekkel párosítva. Nem ez volt az elsõ együttmûködésünk, hiszen a mindhárom túra lebonyolításában oroszlánrészt vállaló Váradi László és segítõi munkáját a befogadó intézménytõl kapott rendszeres támogatás jelentõsen megkönnyítette. Az említett kezdeményezéseink nyomán élénkülõ turistaélet nem maradt teljesen visszhang nélkül. Programkínálatunk több rendezvénynaptárban is helyet kapott, mindinkább számoltak velünk, amit a budapesti Professzor Kft. "Természetjárás és hobbyturizmus a Körösök völgyében" c. tanulmányának városunkkal foglalkozó része is tükröz: " .... ahogyan anyagunk gyalogos és kerékpáros turizmust elemzõ részébõl kiderült, Mezõberény - elsõsorban az SDSE-Vasutas Természetjáró Szakosztály rendkívül aktív munkájának eredményeként - szinte az egész megye gyalogos és kerékpáros túraútvonalainak megállópontja, vagy kiindulóhelye. Ennek megfelelõen turistaforgalma is élénk." A mind városunkra, mind ránk nézve hízelgõ megállapítás valóraválásáig még hosszú út vezet, de reméljük sikerült néhány követ leraknunk jobb járhatósága érdekében.

Az eddigi tevékenységünket jelzõ évi 70-80 hazai és külföldi túra is bizonyítja, nem ültünk babérjainkon, mégis az igazi felfutás 1992-tõl számítható. Vélhetõen hozzájárult ehhez felvételünk a Vasutas Természetjárók Szövetségébe. A 28 egyesületet tömörítõ szervezet tartalmas eseménykínálata tovább gazdagította lehetõségeinket, kedvezményrendszere pedig nagyobb esélyt kínált ezek megvalósítására. Cserébe teljesítménytúrával, kerékpáros és egyéb túramozgalmakkal szinesítettük a palettát. Szucharda Gyula harmadszor, felesége másodszor, míg Beregi Endre elõször teljesítette az Országos Kéktúrát. Újdonságként jelentkeztek a barlangtúrák. Néhányan a Téry Emléktúra keretében végiggyalogoltuk a Magas-Tátrát átszelõ Magisztrále útvonalát, mások ezalatt a Bükk meghatározott 900 m feletti csúcsait keresték fel tájolóval. A Dél-Dunántúli Kéktúrát az Országos kékkel összekötõ Alföldi Kéktúra útvonal létesítésébõl 29 kilométert vállaltunk. Ezzel együtt 110 km-re emelkedett az általunk gondozott turistautak hossza. A hetvenedik életévét betöltõ Szucharda Gyula a sport területén kifejtett több évtizedes tevékenységéért vehette át a Parlamentben az "Esterházy Miksa Emlékérmet". E sorok írásáig következõ évek, egymáshoz viszonyítva tartalmilag nem hoztak lényegi változást. Az eseménydömpingbõl azonban ki kell emelnünk néhányat. 1993-ban a "Szegedi 24 órás futáson" Földi Mihály a jelzett idõ alatt 150 kilométert teljesített. A legkisebbek beneveztek a "Hangya-Túra" elnevezésû versenybe, ahol 5 túrán 97 kilométert gyalogoltak valóban hangyaszorgalommal. Szivesen emlékszünk az erdélyi körútra, túrákra a Tordai-hasadékban, a Békás-szorosban. Elindítottunk "ÕSZI TÚRÁK " néven egy túrasorozatot. Szucharda Gyula újabb rangos kitüntetést kapott. Ezúttal a Magyar Természetbarát Szövetségtõl vehette át a "Czárán Gyula Emlékérmet", sokéves természetjárást segítõ tevékenységéért. A rákövetkezõ évben megyei kerékpáros körtúrát indítottunk. Nagysikerû márciusi túránk a Magas-Tátrában igazi téli körülmények között zajlott. Nyáron a vasutasok révén a Vereckei-hágót is érintõ kárpátaljai vándorlás részesei lehettünk. A Sportturisztikai Szövetség által rendezett országos turistakiállítás, az UTAZÁS '94 seregszemléjén kapott helyet. A múlt és a jelen szép relikviáit bemutató gyüjteményben anyagunk, természetesen az utóbbit képviselte. Az 1995-ös év a csillagtúrák éve volt. Parád, Bükk, Dél-Zala, Nasswald (Ausztria), Fehér- Kárpátok (Szlovákia). Rendszeressé váltak a húsvéti és a gyermeknapi sétatúrák. Jubileumi külsõvel rendeztük meg a X. KÖRÖS Teljesítménytúrákat. Újdonságként ásványgyûjtõ utakat is felvettünk repertoárunkba. Sportturistáink ezévtõl folyamatosan megtalálhatóak az "Év Teljesítménytúrázója" versengés mind az öt meghirdetett korosztályában az elsõ tíz között. Máig felejthetelen a münsingeniekkel átkerékpározott három nap, melynek elõzményei megérdemelnek egy kis kitérõt.

A túrakerékpározás lehetõsége alternatívaként karnyújtásnyira volt, hiszen egyik társunk, Földi Mihály kezdettõl fogva járta magánútjait más egyesületek vendégeként, vagy ha netán társai visszaléptek - mint történt ez olasz-tengerparti útján - egyedül. Kalandját kissé "meredeknek" találtuk, de eddigre már megszokható volt tõle az ilyesfajta megoldás, hiszen '88- ban sem sokat készülõdött az országos nagy körhöz, nem egészen egy hét leforgása alatt, 2342 km-t megtéve körbekerékpározta Magyarországot. Egy év múlva teljesítette a Csongrád és a Békés megyei körtúrákat is. Ilyen elõzmények után csupán idõ kérdése volt, mikor szaporodnak el a szakosztályban a túrázásra alkalmas kerékpárok, olyan mértékben, hogy egyre nagyobb létszámú csoportok kelhessenek útra. Elõször természetesen a megyében, annak nevezetességeit körüljárva, majd egyre távolabb. 1991-ben már elkezdtük az akkor még a megyei szövetség által patronált "Két keréken Békésben" teljesítését. A rákövetkezõ évek mindegyikére jutott legalább egy nagyobb vállalkozás. Földi Misi Balatont megkerülõ 800 kilométerre rúgó túrája, a "Két keréken..." másodszor, majd miután szervezését átvettük harmadszor is. (Mint máshelyütt már utalás történt rá, rengeteg természeti szépséget kínál megyénk, nem lehet úgy elindulni, hogy új, még ismeretlen elemeket ne iktathassunk utitervünkbe, ugyanakkor mindig felbukkannak új arcok is a résztvevõk között.) Kerékpáros programokban leggazdagabb év kétségkívül 1995 volt. A megyei utakon kívül elkerekeztünk a Tisza tóhoz, Szegedre, Kecskemétre és a Borsodi-medencébe is. Mindezek megkoronázását jelentette a már említett Sopron-Mezõberény közötti 540 km, amit német és francia barátainkkal együtt tettünk meg. Az 1996-os év a Móricz Zsigmond emléktúrát és a szatmár-beregi körutat hozta. Kisérõkocsival támogatva negyedszer, az elmondottak alapján koránt sem biztos, hogy utoljára, ismét a kibõvített útvonalú "Két keréken..." következett, Ezúttal nyílt túraként, tíz vendégkerékpárossal. A kísérõautóért meg is kaptuk: Persze elkényelmesedtetek ! Ami akár igaz is lehet, de hogy rém praktikus az elvitathatatlan. Hazaiból fõzhettünk, volt mûhelyünk és a gyerekek is könnyebben gyõzték le az akadályokat, mert a szél sem fújt mindig a kedvünk szerint. Ilyenformán a mikrobuszt a következõ évi, a 300 kilométert felölelõ nyírségi barangolásunkon is megtartottuk. A Nyíregyházától Záhonyig vezetõ utunkon gyõri és budapesti sporttársaink is velünk kerékpároztak. Jelen sorok írása idején már benne vagyunk egy újabb, a Fertõ tó megkerülését célul tûzõ kerekezés szervezésében és amennyire idõnkbõl, az erre fordítható anyagiakból telik, tovább szövögetjük testedzést és szellemi feltöltõdést egyaránt kínáló terveinket.

1996-ban elsõ ízben került kiírásra a Teljesítménytúra Nemzeti Bajnokság, amelyben a Bihari (Kutasi) Annamária, Hoffmann Ádám, Tóth Lajos, Galó Roland, Márta Zoltán, Földi Mihály, Kutasi Zoltán, Váradi László összetételû kerettel a III.helyezést értük el. Egyéni versenyzõink révén a Sportturisztikai Szövetség megalakulásától folyamatosan minõsítettünk, de ezzel váltunk igazán versenyszakosztállyá. Szucharda Gyula a hosszú évek alatt összegyûjtött 15000 pontos teljesítményével megszerezte a legmagasabb turista fokozatot, a "Kiváló Természetjáró" címet. Az 1997-es évben rekord számú, összesen 177 különféle túrát könyvelhettünk el. A VTSZ révén juthattunk el ismét Erdélybe, a Déli-Kárpátok gerincére. Kora tavasszal a Mecsekben, nyáron Vasvár környékén táboroztunk a szintén nagy számú ( 44 ) teljesítménytúra mellett. Beregi Endre teljesítette a tájegységeket átfogó Dél-Dunántúli Kéktúra és a Cserhát 500-as csúcsai túramozgalmakat, ezáltal elérte az "Érdemes Természetjáró" fokozatot. Ugyanakkor Szucharda Gyuláné a "Kiváló Természetjáró" cím tulajdonosa lett. Szakosztályunkat pedig az a megtiszteltetés érte, hogy két tagja, Szucharda Gyula és e sorok írója átvehette a "Mezõberény Sportjáért" kitüntetést. A Nemzeti Bajnokságba ismét benevezõ csapatunk kisebb változáson ment keresztül. Kutasi Annamária, Kutasi Zoltán és Galó Roland nem vállalta a kerettagságot, helyükre Nagy Attila, Viczián Gyöngyi és Bihari János került. Becsületes küzdelemben leszorultunk ugyan a dobogóról, de az egyéni sikerek kárpótoltak bennünket. Az év ifjusági nõi bajnoka Viczián Gyöngyi, III. helyezettje Pauló Márta lett, míg Hoffmann Ádám a férfi senior kategóriában második. Ugyancsak ezüstérmes lett Márta Zoltán egy másik versengés, az "Év Teljesítménytúrázója" gyermek korosztályában. 


Az elmúlt idõszak legfontosabb eredményének azt tartjuk, hogy miközben sok megyei turistaszakosztály megszünt, állva tudtunk maradni, ezáltal lehetõséget teremthettünk tagjaink és mások számára is - elsõsorban - Magyarország és a szomszédos országok tájainak bejárására, megismerésére és hogy így történt, a sok munka mellett meg kellett tanulni menedzselni önmagunkat, hiszen nagyobb bázisszerv sohasem állt a hátunk mögött. Talán ez volt a szerencsénk, ugyanis így nem kényelmesedhettünk el ! Mindennapi feladatot jelentett ötleteinkhez támogatókat megnyerni. Ehhez persze valamit mindig le kellett tenni az asztalra. Nyomonkövethetõ, konkrét programokat, környezõ világunk nemegyszer káros kihívásaival szemben. Történetünk tehát a támogatások története is egyben. Annak ellenére, hogy számos említésre méltó eredménnyel büszkélkedhetünk, nem tettük túl magasra a mércét. A szakosztály meghatározó emberei, teljesítményeik alapján kiemelt támogatásban részesültek ugyan, mégsem az volt a cél, hogy egy szûk réteg számára különleges bánásmódról gondoskodjunk, hanem inkább mindenkinek, az aktív kor elõtt állóknak, vagy az abból már kikerülteknek is, elérhetõ és rendszeres sportolási lehetõséget biztosítsunk. Az élet egy idõszak lezárásával természetesen nem áll meg. Programjaink jelenleg is hasonló szellemben zajlanak, de ez már napjaink s remélhetõleg egy újabb tizenöt év krónikájába tartozik.

Váradi László