Kerékpárral Torockóra

Kerékpárral Torockóra
(Memoár az URSUS 2000 túráról)

    Ez a túra nem jött volna létre, ha nem indulunk el !

    Bõvebben:
    Terveink között ebben az évben sehol sem szerepelt torockói kerékpártúra. Valamennyien az EKE Avas-hegységi találkozóján szerettünk volna résztvenni – természetesen kerékpárral – de miután késõn értesültünk arról, hogy a szervezõk megváltoztatták a tábor idõpontját, errõl a tervünkrõl fájó szívvel le kellett mondanunk. A kényszerûségbõl két hónappal elõre igényelt szabadságot két héttel elcsúsztatni, meghaladta volna kenyéradó gazdánk, a MÁV Rt. rugalmasságát, így két lehetõség közül választhattunk: vagy nem megyünk sehova, vagy gyorsan kitalálunk valamit. Miután az elsõ variáció szóba sem jöhetett, néhány nap alatt operatív módon kiötlöttük az alant leírt túrát. Minden szervezés nélkül indultunk el. Kisérõkocsink (Bogár ) is az indulást megelõzõ napokban vált biztossá. Egyik állandó „külsõs” tagunk csupán annyit kért: indulás elõtt egy órával szóljatok már, legyen idõm megkeresni az útlevelemet. Hát ennyit az elõkészületekrõl.

2000-07-21.

    Mezõberény. Reggel 6 óra. Az Elektroház elõl tervezett indulás, némi tétovázás után a szokásos 5 perc késéssel történt meg. A hét fõ – Földesné Szabó Ildikó, Földes Péter, Halászné Gottschick Julianna, Hoffmann Ádám, Váradi Zsuzsanna, Váradi László és Csók Imre – vad száguldásba kezdve indult el Békés felé. Az igen párás idõben nem egészen 5 km-t jutottunk elõre, amikor Váradi Laci kerékpárjának hátsó kereke hatalmas szisszenéssel megkönnyebbülve leeresztett. Nem sokat váratott magára az elsõ probléma. Rá kellett jönnünk ez a defekt sok idõnkbe fog kerülni. Ugyanis a köpenyt is cserélni kell, ami persze a még otthon készülõdõ kísérõkocsiban van! Amíg kísérõnk Halász Zoli a Bogárral megérkezett, a társaság nõnemû tagjai az ilyenkor szokatlan sûrû ködben kekszet tömtek magukba, olykor belénk is. Volt, aki leheveredett, mások az átlagsebességünket számítgatták. A sikeres szerelést követõen az elsõ kerékpáros boltban beszereztük a felesleges köpenyeket. Utunk során ugyanis többé nem volt rájuk szükség. ( Murphy) Tovább tekertünk Sarkadig, ahol megálltunk enni, inni, csak azután folytattuk utunkat a méhkeréki határátkelõ felé.

    Ildikó kerékpárján kis zászló lengett URSUS 2000 felirattal. A határon a román vámtiszt megállította, hogy megtudakolja mivégre. Szivesen felvilágosítottuk: kedvenc sörünkrõl kapta a nevét. Alig tettünk meg egy km-t, mikor határõr csapatba botlottunk. Õk is rögtön kiszúrták a zászlócskát, õket is megnyugtattuk: nem medvére fogunk vadászni, ( ursus = medve ) hanem az energiaitalunkról van szó. A választ kielégítõnek találták, nem is pazarolták ránk tovább az idejüket.

    Tenkefürdõn a Fekete-Körös partján, egy hangulatos bungalóban megebédeltünk. Pusztahollódra délután érkeztünk és 112 km kerékpározás után megittuk az elsõ névadó sört. Amire szükségünk is volt, mert következett a „hosszú halál” nevû 7%-os emelkedõ. A gyakorlottabbak hamar felértek, de az újoncnak számító lányok is kibírták leszállás nélkül. A lefelé száguldást megszakítva Péter lefényképezte az út mellett ekhós szekerekkel táborozókat, de még el sem rakta a gépét, mikor a kisebbség nõ tagjai máris megtámadták, ( már csak az esedékes jogdíjak miatt is) így utunk erõs meneküléssel folytatódott. „Nem vót nékem semmi sürgõs dógom az életben, mégis mennyit futkorásztam.”

    Este elsõ táborhelyünkön Belényesen állítottuk fel sátrainkat a Fekete-Körös bokrai között. Vacsoránkat megosztottuk az ott õshonosnak tekinthetõ néhány ezer hangyával. Lefekvés elõtt még menetrend szerint megérkezett a tavalyról jól ismert csengõs lovacska is, de csilingelése, a megtett 137 km hatására egyre messzebbrõl hallatszott.

2000-07-22.

    Sátorbontás és reggeli után, (ismételt veszekedés a hangyákkal) feltöltõdve indultunk neki az újabb kemény napnak. Rövidesen elhaladtunk az „IZVORUL MINUNILOR” mûvek elõtt, amely ásványvíz üzemnek van álcázva.( A csodák forrása nevû ásványvíz román nevének kimondása a késõbbiek során az alkoholszonda használatával volt egyenértékû.)
 
    Az úttest lassan behullámosodott – no, nem a melegtõl. Egy kis ízelítõt adott, mi vár ránk, útban a hágóra.
 
    Diófáson megálltunk, és feltankoltunk forrásvízzel. Itt kente be Ildikó az elõzõ nap igencsak igénybe vett térdét elõször a gyógyhatásúnak hitt szerrel, amely lehet hogy nem használt, de lélektanilag szükséges volt. Rézbányán optimalizáltuk az energiaszintet banánnal és sörrel. ( ez a meghökkentõ párosítás az adott szituációban rendkívül hatásos) majd nekivágtunk a 11%-os, 14 km hosszú Virtop-hágónak. Folyamatosan nem sokat lehetett felfelé haladni és ha a bicikli nem is, az agyunk olykor ledobta a láncot. Bõ két óra alatt, ami a tavalyi idõnkhöz képest rekordnak mondható, azért feljutottunk. A társaság hölgy tagjai kétkedve fogadták, hogy a csúcson vagyunk, csak akkor voltak hajlandóak elhinni, amikor már csak fékezni kellett. Lábunk helyett a kezünk dolgozott. Mire leértünk tevezett szálláshelyünkre, Felsõgirdára, a fékek alaposan bemelegedtek és a „maci szint” (=árpaszörpkoncentráció) is leesett a kritikus szint alá, amit sürgõsen helyrebillentettünk. A kempingben volt még egy szabad házikó, amit rögtön megszálltak hárman a kényelmesebbek közül, míg a többiek négy sátorban helyezték el magukat. Alig állítottuk fel sátrainkat, mikor megjelent a tulajdonosnõ, (Mami) s kezét tördelve panaszolta, sajnos a házat már tudtán kívülkiadták, ezért ki kell költöznünk.

- Mikor?
- Most!

    Így még két sátrat állítottunk.
 
    Péter megkóstolta a helyi specialitást – a MITITEI-t,( mics) csakhogy késõbb viszontlássa.” Úgy vélekedtem, hogy inkább elrontom a gyomrom, de amit lehet nem hagyok meg másnapra.” Az elsõ ízlelésre finomnak tûnõ , ám kissé nehézkes étel mértéktelen fogyasztása, lám idevezetett (”LA REVEDERE”.)

    Másnap a házikó miatt, kaptunk egy sátorhely kedvezményt. Búcsúzáskor a „Mami” megkérdezte, hogy aludtunk? Jól, feleltük neki. Nem tettünk említetést a három kölyökkutyáról, melyek a sátorajtók elõtt skáláztak az éjszaka. Elnéztük nekik, segítettek sátrat bontani.

2000-07-23.
 

    Indulás Torockóra. Az Aranyos folyását követve tavalyról csak lejtõre emlékeztünk, valaki azóta becsempészett néhány nagyobb emelkedõt is Topánfalváig. Piacozás után folytattuk utunkat a valaha Topánfalva és Torda között közlekedõ, ma elhagyott kisvasút nyomvonalát követve – keresztezve. Ez a kb. 60 km az Aranyos völgyének egyik legszebb része.

    És a baj is majdnem itt ért utol bennünket. Egy erõs lejtõben Ádám járgányának kormánycsavarja kilazult, az elsõ kerék az önállósodás mellett döntött. Öreg cimboránkban erõsen dolgozott az életösztön, mire sikerült jármûvét megzabolázva két arasznyira megállni a szalagkorlát elõtt. Persze utólag már elviccelõdünk az eseten de akkor, jó 30 km-es sebességnél - belesápadtunk kissé!

    Mire a szolcsvai vízeséshez értünk, még jó néhány emelkedõt, és a vasút keresztezte lejtõt, hagytunk el. A vízeséstõl sajnos a bömbölõ zene idõ elõtti távozásra kényszerített bennünket, amihez hozzájárult az egyre sûrûbben csapkodó esõ is.

    A borrévi elágazásnál, ahol elhagytuk az Aranyos folyását – a tavalyról ismerõs kocsmában – meglepetésünkre a fekete Róza helyett a szõke Kornélia fogadott bennünket. Akivel, bõ félóra alatt (hej, nyelvtudás! ) tisztáztuk a félreértéseket, majd a kissé hézagos úton felkapaszkodtunk Torockóra.

    Tervezett szálláshelyünkön, a Tóbiás-házban már nem volt hely, de a gondnok szerzett egy a létszámunknak megfelelõ takaros kis parasztházat a közelben aminek megörültünk, mert a magunk „csendességében” lehettünk az elkövetkezõ három napon. A kvártély további elõnyére szolgált, hogy nem volt benne tévé sem.

2000-07-24.
 

    Torockón a Székelykõ sajátos elhelyezkedése és formája miatt kétszer van napfelkelte.Természetesen megvártuk amíg másodszor is a hasunkra süt a nap, majd elindultunk a Székelykõ (1129 m) meghódítására. A „Nagyárok” meredek görgeteges útján kapaszkodtunk a nyeregbe, majd tovább, egyenként meglátogatva a szomszédos tetõket. Ahogy felértünk, rögtön megszólalt az addig „tök süket” mobilunk, így életjelt adhattunk magunkról a hazaiaknak. A hegy fönn egész más arcát mutatta, újabb kellemes meglepetéseket tartogatva. A magasból beláttuk a Torockói- medence jó részét. A Székelykõ tetején egy egész tehéncsordt találtunk, amely a hegy kevésbé meredek túloldalán kapaszkodott fel.

    Miközben gyönyörködtünk az alattunk térképként fekvõ tájban hozzáláttunk ebédelni, a szelíd kérõdzõk egyre élénkebb érdeklõdésétõl kisérve. Lefelé a másik oldalon a piros jelzésen indultunk. A nyeregben olyan szél volt, hogy a levegõvétel is nehezünkre esett. Az elõzõ éjszakai esõtõl csúszós, meredek lejtõn, a bozót néha úgy besûrûsödött, hogy egy finnyásabb vaddisznó visszafordult volna. Mi ezt sajnos nem tehettük. A csapat gyorsabbjai elõre mentek és álnok módon meg-megálltak a hátramaradókon derülni, akik üdvözült mosollyal az arcukon zúgtak keresztül a tehenek által sûrûn telepített „taposóaknákonl” Siklások és sikítások váltották egymást a hegyoldalban. A hétbõl négy nadrág maradt szárazon, mire leértünk a falu elõtt a mûútra.

    Délután az ismét „jó” úton elkerekeztünk a Torockószentgyörgyi vár tövéhez. Felmásztunk rá, hogy lenézhessünk. Megérte! A naplemente bársonyos fénnyel vonta be a szemközti hegyoldalakat és az alant elterülõ lankás,üdezöld, gondozott kaszálókat. A vár egyik ablakába kiülve, szabad szemmel is jól látható volt a Kõközi szoros meredek sziklakapuja. Az esti csendben a nyugodni készülõ faluból minden hang jól kivehetõ volt, igy a kolompok hangjától aláfestve, tisztán hallottuk, hogy a völgyben a pásztor mily ékes magyarsággal becézgeti engedetlen jószágait, a terelõ kutyát is beleértve. (Hiába, választékosan káromkodni is csak nyelvünkön lehet.)

    Hazaérve, elfogyasztottuka hazai élelmiszeripar csúcstermékeiként definiált ízletes, konzerv vacsoránkat. A nagy diófa alól ráláttunk a Székelykõ, a lemenõ nap utolsó villanásaitól aranyló sziklafalára. Az este további részét kedvenc kötelezõ olvasmányunk, Rideg Sándor, Indul a bakterház c. regényébõl vett részletek egymás rovására történõ idézésével töltöttük. Egyébként az egész út során gyakran vontunk párhuzamot a történések és a népi humor megtestesítõje, Regõs Bendegúz bölcs megállapításai között. (Fõleg a nyeregben töltött késõ délutáni órákban vált szállóigévé egyebek közt a ” szétvág ez a büdös gebe” felkiáltás is. ) Ezúttal az udvar végében elhelyezkedõ árnyékos székrõl fehér alsónadrágban, a Kiskegyed maradékával visszavonuló társunknak kedveskedtünk kórusban az „Ott a kísértet a ganénál!”  felkiáltással . (A szomszédok azóta is próbálják értelmezni viselkedésünk eme sajátos jegyeit.) Miután ily módon kimulattuk magunkat, ágyba bújtunk.

2000-07-25.

    E napon a Tordai-hasadékhoz látogattunk el – kerékpárral. A turistaházhoz vezetõ út, felének meredeksége következtében katasztrofális volt, a hõségrõl nem is beszélve. Ehhez párosult a kõtörõbõl finoman szitáló por. A hasadék azonban kárpótolt mindenért. Megcsodáltuk égbetörõ ormait, meredek, olykor áthajló szikláit és az ott szép számban gyakorló sziklamászókat. Az alattunk örvénylõ víz hol egyik, hol másik oldalán lementünk egészen a peterdi malomromig. Innen nézve a hirtelen beszûkülõ hasadékban hatalmas sziklatömböket kerülgetve eltûnõ Hesdát-patak, déli ellenfényben csillogó habjai hosszú percekre ottmarasztaltak bennünket. A visszaútban sem unatkoztunk. A szurdok mindig új arcát tárta elénk.

    Energiavételezés után visszaindultunk a legyõzhetetlennek hitt emelkedõn. Felérve, Ádám és Péter még izomból megmásztak egy púpot. Föntrõl integettek, hogy kövessük õket, lehetõleg fényképezõgéppel, mely invitálást a többség – már csak a hõségre való tekintettel is – félreérthetetlen taglejtésekkel utasított vissza. Sínfalván a belsõ folyadék igényünket kellett ismét kielégítenünk, késõbb a duzzasztónál megmártózva az Aranyosban, kívülrõl is hûtöttük magunkat. Visszatekertünk Torockóra, ott azonnal megállapítottuk, hogy a Tóbiás házban, ahová tisztálkodni jártunk, nincs meleg víz. Igazából nem is hiányzott. Az alvást kocsmalátogatással egybekötött városnézés, majd a szokásos elõadói est elõzte meg.

2000-07-26.

    Délelõtt meglátogattuk a helyi múzeum kiállításait, majd megkerestünk egy magángyûjteményt, ami bizonyos vonatkozásaiban, kiegészítve azt, még szebb volt, mint a hivatalos. Megnézhettük a különbözõ generációk által viselt ruhákat és néhány használati tárgyat is. Egyes ruhadarabokat a lányok fel is próbálhattak. Megilletõdötten vették kézbe a gondosan õrzött ereklyéket. Valamennyien éreztük mekkora kincset tartanak a kezükben, mert már az akkori alapanygok sem lelhetõek fel és sajnos azok is elmentek, akik még el tudták készíteni. Egyébként egy bizonyos ruhadarabot nem egy személy készített el, hanem részenként azok, akik ehhez a legnagyobb rutinnal rendelkeztek. Ottjártunkkor épp bõvítették a piciny magánmúzeum épületét, így a jövõben még szemléletesebbé válik a páratlan gyüjtemény.

    Ebéd után készültünk a Székelykõ oldálában elhelyezkedõ „Kõ-lyuk „ meglátogatásához, de a lányok elõzõ nap kinéztek maguknak egy fürdõhelyet a Torockó-patak mentén és a valószínûsíthetõ nagy izzadás helyett inkább oda mentek. A fiuk a szemközti oldalon található „Tilalmas-csúcsra „ indultak. A frissen felújított jelzések a volt vasbányákat is útba ejtették. Torockó valaha e bányákból és a vasfeldolgozásból szerezte gazdagságát, messze földre szállították az itt elõállított termékeket. Némelyik tárna bejárata még most is jól kivehetõ, másokból erõs huzat érezhetõ. Visszatérve a sárga jelzésre a társaság felért a hegygerincre. Gyönyörû kilátás nyílt az elõzõleg kerékpárral járt Aranyos-völgyére.

    Vacsora után meglátogattuk az egyik központi italmérést. Az út menti teraszon sörözgetve figyeltük Torockó esti életét. Egyik irányból a tehéncsorda érkezett, majd szépszámú kecskenyáj az ellenkezõ oldalról. Mögöttük feltûnt a rend helyi õre is, amint esti felügyeletét gyakorolja az említett vendéglátóipari egységek fölött. Rövidesen felkerekedtünk, hogy torockói tartózkodásunk utolsó programjaként felkeressük az Egy az Isten c. regényében Jókai által is említett a bányásztemetõt. Ide a hangulatos Sikátoron keresztül jutottunk fel és abban a szerencsében is részünk volt, hogy egy idõs néni igen érdekes dolgokat mesélt a helyi temetkezési szokásokról. Sétánk végeztével ismét elfoglaltuk helyünket a teraszon, ahonnan még láttuk a rend éber õrének a kanyarban enyhén kígyózva eltûnõ sziluettjét.

2000-07-27.

    A tervezett idõben elindultunk hazafelé. Borréven sajnálattal állapítottuk meg, hogy a szõke Kornélia nem tartozik a koránkelõ kocsmárosok közé, ezért morcosan, kávétlanul kellett tovább mennünk a következõ boltig. Itt kávé, gyümölcs és tova a vízesés irányába. Miután le-le esett a „maci-szint”, egy emelkedõ tetején megláttuk az utánpótló helyet, és a csapat eszeveszett tekerésbe kezdett, csakhogy mielõbb kezébe foghassa a korsó alakú képzõdményt. A továbbiakban két kerékpár is megunva a rossz utat, egymás után dobálták el láncaikat. Ennek köszönhetõen figyelt fel a társaság egy forrásra, ahol meg is pihentünk.

    Topánfalva elõtt elhagytuk az Aranyos völgyét. Abrudbányán is túljutva kerestük egy Csurulyásza feliratú táblát – a kemping miatt – útban a Vulkán-hágó felé. Jócskán bent jártunk az erdõben, amikor megkérdezhettük a favágókat: messze van e a falu ? Mivel illedelmesen köszöntünk románul, közölték, hogy most már igen, mert jó 6 km-rel elhagytuk, és a hágó teteje csak 2 km. De milyen kettõ! A csúcs elõtt a makacsul vízszintesnek tûnõ emelkedõn Péter optikai csalódás áldozata lett: ”ha ez sem lejt, akkor semmi!” Persze ez sem lejtett. Egyébként ebbõl az irányból a hágó nem bizonyult olyan nehéznek, mint a Virtop.Visszafelé azonban nem lenne ajánlatos kerékpárral jönni. A 76-os számú fõúton gurultunk Kristyor felé egészen Szentmihályfalváig. Itt újabb kemény emelkedõ várt bennünket és sajnos az utat itt foglazító zúzottkõ helyettesítette, melynek végén Péter lecsapva biciklijét, hosszas fejtegetésbe kezdett, hogy mit építettek volna völgyzáró gát és egyebek helyett. A rövid, ám velõs monológ hallatán legalább a többieknek jó kedve lett, ami aztán fokozatosan hagyott alább, mert vagy 30 km-en át kerestünk táborhelyet, míg végül egy kis falu, Alváca mellett, a Fehér-Körös partján felállíthattuk sátrainkat. Más igényünk már nem is igen volt aznapra.

2000-07-28.

    Bõséges reggeli után az irányt utolsó állomásunk, Menyháza felé vettük. Jól indult a nap. Kemény 50 méter megtétele után Lacinak ismét defektje lett. Röviden és ellentmondást nem tûrõ hangon közöltük vele: ez az utolsó belsõ, amit kap, mert nem tudja megbecsülni és csak kilyukasztja.

    Az útra valaki ismét rácsempészett pár meredek emelkedõt, pedig azt gondoltuk a Körös folyásirányát követve, erre többé nem kell számítani. Décse után korábbi tapasztalatainkat és józan paraszti eszünket félretéve, a térképen fehérrel jelzett utat választottuk. A falun áthaladtunkban, a „Jó napot!” köszönésünkre a „Sok szerencsét!” választ kaptuk. Hamarosan megtudtuk miért.

    Az út minõsége nyomdafestéket nem tûrõ. Eredmény: erre közelebb, arra hamarabb. Az említett útszakaszt érkezés után térképeinkrõl le is lemeszeltük. De addig a tûzõ napon, árnyék nélkül kellett megtegyük - szörnyû terepen, a mintegy 15 km-nyi utat Déznáig! Közben többször is kocsmát láttunk feltûnni a távolban, de mindannyiszor kiderült, hogy csak délibáb. (Fejjel lefele volt a csapos.) Be kellett érnünk kulacsaink forró tartalmával, miközben folyamatosan aggódhattunk kisérõkocsink miatt: ha a Bogár valahol felfekszik, valószínûleg itt marad ipari mûemléknek! Legfeljebb az út mentén szép számmal legelészõ bivalyok vontatják el szántalpon.

    Végre elértük Déznát. A várat már nem volt kedvünk megmászni, megelégedtünk azzal, hogy lefényképezzük. Hátralevõ utunk már csak 8 km volt Menyházáig, ami az elõzõhöz viszonyítva gyönyörû helyen haladt. Áthaladva a népszerû fürdõhely forgatagában, egy patak mellett szálltunk meg. Vizét szorgos természetátalakító munkával felduzzasztottuk a kellõ mélységûre, hatalmasat fürödtünk, majd elmentünk felejteni. Lefekvés elõtt még jót beszélgettünk szomszédainkkal, egy Nagyvárad mellett élõ magyar családdal. Éjjel hatalmas zápor dobolása ébresztett, ám sátraink jól állták a vihart.

2000. 07. 29.

    Az utolsó nap reggelén ködben ébredtünk és párás idõben gurultunk vissza Déznáig. Onnan Borossebes felé igyekeztünk szemben a széllel, amely a fátlan, kietlen pusztaságban rajtunk kívül nemigen ütközött más akadályba. Megdõlni látszott az az állítás, hogy kerékpározásra a sík vidék az igazán alkalmas. Nincs ugyanis olyan meredek emelkedõ, melynek végén ne lejtõ következne. Itt azonban csak még nagyobb szél következett, sebváltóink néha már az utolsó elõtti hegyi fokozatban ropogtak. A rossz úttal párosulva az egész úgy ahogy volt a felejtendõ dolgok közé volt sorolható. A lányok, hogy túltegyék magukat ezen a hosszúra nyúlt holtponton, maguk elé képzeltek egy cukrászda teraszát Gyulán, ahol az asztalon sütemény, fagylalt és egyéb ínyencségek sorakoznak. Ehhez képzeletben mi is hozzácsempésztünk néhány sört és így túltettük magunkat ezen is.

    A csepergõ esõ néha megállásra kényszerített, de nem bántuk. Úgyis igyekeztünk elkölteni román pénzünket, ezért Nagypél és Varsánd vendéglátóhelyein túladtunk a maradék sok nullás bankókon. Varsándon már egyfolytában szólt a mobilunk, nem gyõztünk válaszolni, mikor érünk haza. A határátkelõhelyen minden simán ment. Gyulán a bringák maguktól a cukrászda felé vették az irányt, ahol lett is minden, amit elõzetesen elképzeltünk. Az átlag vasárnap délutánban tarka és már nem annyira tiszta szerelésünk némi feltûnést keltett, így megtarthattuk elsõ hazai élménybeszámolónkat is, majd elindultunk a dobozi hídon, és Békésen át haza, ahová 735 km-t magunk mögött hagyva, helyi idõ szerint 18: 00 órakor érkeztünk. Várakozásoknak megfelelõen, már a város határában, a kutya sem várt bennünket.

        „Mert tuggya meg ország-világ, hogy én mindig jószándékú gyerek voltam, csak mire a végire értem a szándékomnak, esett bele a fene.”

                                    Regõs Bendegúz.

Így esett hát, hogy kis történetünket az Élet írta, de a tollat (és a kormányt) mi fogtuk !

Földesné Szabó Ildikó, Földes Péter, Váradi László